Nagy László

Én fekszem itt

Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.


Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics koszorúban.

A szeretet könyve

Az ai-ki-do magyarra fordítva a "szeretet erejének útja". Itt megélheted azt, amit csakis könyvekben olvashattál, de élő példáját ritkán láthattad: az ember szereti az ellenségét.
Az aikidóban, ha valakit támadás ér, szinte belebújik ellenfelének "lelkébe". Magához engedi, eggyé válik vele, sőt, együtt is működik vele. Nem haragszik rá, hanem saját lényének részeként éli meg. Szereti - persze a szó egyetemes értelmében.
Ellensége, ha vadul nekiront, hamarosan úgy érzi, mintha fölkérték volna táncolni. Elkezdenek "keringőzni" vele, s a saját agresszivitásának erejét fölhasználva megpörgetik, földobják, és a földre hajítják.
A harcos nem érzelmileg szereti az ellenfelét, hanem univerzálisan.
Egységet alkot vele. Saját erőkörébe vonja, s mintha önmagával táncolna, együtt pörögnek.
És nemhogy félne tőle, hanem éppen ellenkezőleg: félti. És felelősséget érez a sorsáért.
Célja a védelem, de tudja jól, hogy a harc során a Sors törvényeibe nyúl bele. Akár nyer, akár veszít, magára veszi a tett súlyát. S ha nem az egyetemes igazság - vagyis a szeretet - nevében cselekedett, függetlenül attól, hogy ő hal meg, vagy az ellenfele: a felelősség az övé.
Csak a szeretetnek nincs karmája.
Miért?
Mert éntelen. Hatás, aminek nincs ellenhatása - nincs kire visszahasson.

- Müller Péter / Szeretet könyv -

Gyökerek

"Mi vagyunk a gyökér, mely ezredévbe nyúlik,
s ott tapad a röghöz a Tisza táján,
a bánáti homokban,
erdélyi bércen, 
megannyi elhullott,
hős magyar képében."

Üzenem!

Alföldi Géza - Üzenem

Egyszer mindenért felelni kell, 
egyszer minden számadásra kerül, 
mert él még bennünk a törhetetlen hit, 
hogy nem mindég a szemét marad felül...

Bár ma még csak káromkodni hajt is 
a tehetetlen, meddő akarat, 
megmozgatja a nehéz hidakat is 
az ár ereje, ha gátja szakad.

Pedig egyszer ez is bekövetkezik, 
elsodor megfontolást, józan okot 
a megalázott szívben égiglobbant harag. 
S a legény, ki eddig dallal szórakozott 

a virágban terhes réteken, 
a gazda, aki izzadva kapált, 
az asszony, aki kenyeret dagaszt: 
eljön kiosztani a megérdemelt halált! 

Egyszer minden mocskos patkányra 
rászakad az örök rémület, 
s ti, akik ma mégis rajtunk rágtok, 
tudjátok meg: nincs könyörület!... 

Kérges markunk ököllé duzzad, 
fáradt szemünk mintha villám volna, 
s megismeri büszke úrmagunkat, 
kifosztott fajtánk minden árulója.

No comment

Szentmihályi Szabó Péter  Térdre, magyar!

Megfojtanak, megfojtanak,   kígyóznak, mint a szennypatak,   sziszegve szólnak szép szavak:   hiszen szabad vagy, ó, szabad!  Te választottál engemet,   te bamba, arctalan tömeg,   elszívom lassan életed,   nem lesz házad, se gyermeked,   nem lesz hazád, nem lesz hited,   minden szavamat elhiszed,   mindenhol szózatom sziszeg.  Imádd a hűvös bankokat,   ott intézik a sorsodat,   ne vidd vásárra bőrödet,   kerüld a puskás őröket!  Szemétdomb város ez: tiéd,   tiéd az összegyűlt szemét!   Villánk s a svájci bankbetét   érted van, s téged véd, cseléd!  Ha már kihalt a nagy család,   ha már éhenhalt jó anyád,   ha nincs honod, se otthonod,   ha már szökésed fontolod,   sziszegve szól, ki jót akar:   Fuss, merre látsz, szegény magyar!  Ellopnak minden ünnepet,   ők adnak mindennek nevet,   egymást ezért kitüntetik,   hát áruló, ki tüntet itt,   ki másról másként szólni mer,   nem elvtárs és nem is haver,   akit riaszt a pénz szaga,   bizony, nem jó demokrata!  Hóhérodnál ne alkudozz,   kirablódnál ne tiltakozz,   majd eltakar a pesti kosz,   megszoktad már, megszökni rossz.  Nyugodj meg hát, Petőfi népe,   és térdre magyar, térdre, térdre!

A FARKAS ÉS A RÓZSA

Hogy került oda, senki sem tudta, de egyszercsak ott volt a tisztáson. Egy gyönyörű virág. Egy fehér rózsa.
A farkas vette észre először. " Milyen szép ! " - gondolta - " Milyen kecses ! " Aztán lassan a többi állat is felfedezte.


- Milyen egyszerű ! - mondta a páva - Semmi szín, semmi különlegesség !
- Közönséges ! - rikácsolta az öreg, csúf és kopasz keselyű - Hát hogy néz ez ki ?
" Mind ilyenek vagytok. " - gondolta a farkas a fák közül - " Nem veszitek észre magatok körül a szépet és a jót. " A társasághoz hamarosan csatlakozott a vaddisznó, a róka és a medve is.
- Ez meg micsoda ? - fanyalgott a róka - Semmi keresnivalója nincs itt.
- Csúnya ! - röfögte a vaddisznó - És ráadásul útban van.
A rózsa bánatosan lehajtotta fejét. Szirmai közül, mintha csak egy könnycsepp lenne, egy vízcseppecske hullott a földre. " Hát nem látjátok, hogy fáj neki ? " - gondolta a farkas - " Miért kell bántani ? "
- Nem szeretem a virágot ! - dörmögte a medve - Tépjük ki !
Azzal lehajolt, hogy leszakítsa a rózsát, de egy tövis megszúrta az ujját.
- Nézzétek ! - bömbölte, és magasba tartotta a mancsát - Megszúrt !
- Szóval még veszélyes is ! - jegyezte meg a róka - Ki kell irtani !
A vaddisznó felhorkant, rávetette magát a virágra, és kíméletlenül a földbetaposta. A többiek megtapsolták.
A farkas üvölteni tudott volna tehetetlen dühében. " Elpusztították, csak azért, mert más volt mint ők ! " Megvárta amíg az utolsó állat is távozik a tisztásról, aztán előjött a fák közül. Odament az összetört, meggyalázott virághoz, gyengéden felemelte a földről. Óvatosan a szájába vette, és elügetett vele.
Otthon, az odúja előtt egy kis gödröt kapart a rózsának, és belefektette.
- Isten veled, kis virág ! Nem érdemelték meg, hogy nekik nyíljál ...
Miközben betemette a sírt, úgy érezte, lelkének egy darabja is ottmaradt a földben, a rózsa mellett.
Másnap reggel, amikor kilépett szerény hajlékából, nem akart hinni a szemének. A fehér rózsa ott pompázott az odúja előtt, szirmain apró gyémántokként csillogtak a harmatcseppek. A farkas csak állt némán, a virágot nézve. Hirtelen furcsa melegséget érzett a szemében : életében először, sírni kezdett.

Lábnyomok

Egy ember egy éjszaka azt álmodta, hogy az Úrral sétál a tengerparton. Jelenetek villantak fel az életéből. Minden egyes jelenetnél két, párhuzamos lábnyomot látott a homokban: az egyik az övé volt, a másik az Úré. 
Amikor élete utolsó jelenete is véget ért, visszafordult, és szemügyre vette a homokban látható lábnyomokat. 
Meglepődve vette észre, hogy élete során több alkalommal csak egy sor lábnyomot lát. Arra is rájött, hogy ezek éppen élete legnehezebb és legszomorúbb időszakaira esnek. Nem hagyta nyugodni a dolog, s megkérdezte az Urat: 
- Uram! Azt ígérted, ha úgy döntök, hogy követlek, akkor mindig velem leszel. De íme, épp a legnehezebb időkben csak egyetlen sor lábnyom látható. Nem értem, miért hagytál el épp akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna Rád? 
Az Úr így felelt: 
- Drága gyermekem! Szeretlek, és soha el nem hagynálak. Azért látsz néhol csak egyetlen sor lábnyomot, mert amikor a legnehezebb időszakokat élted át, amikor igazán szenvedtél, akkor a karjaimban vittelek.