Nincs szomorúbb a világban, mint az az ember, aki nem az, akinek teremtetett, aki félvakon és félsüketen botorkál a mindenkori zsibvásárban. A játéktér legtöbbször sötét vagy félhomályos, a színpadra időnként reflektorfény zúdul, arany ruhákban tódulnak a színre a kufárok, táncelőadás kezdődik, kufárkeringő.
A világ javaival mindig kész kereskedni tudók, a gördülékeny alkuszok, fekete frakkos szemfényvesztők suhannak a félvak és félsüket közönség előtt, és ez a közönség mi vagyunk.
A Gonosz katonái, mióta világ a világ, nem is tettek mást: hókuszpókoltak, hazudtak, szemek elé kormos üveget raktak, ígértek pénzt, mámort, talmi boldogságot, az evilág összes kincseit, az ember pedig, az ember, aki nem az, akinek teremtetett, könnyen csapdába csalható.
Ó, hát lehetnék én is ilyen könnyed kufár, suhannék gazdagon ebben a világban, beleszédülhetnék a kufárkeringőbe! És máris jegyet vásárol magának a zsibvásárba, a mindenkori mai kocsmákba, elvegyül a tömegben, azt hiszi, tudja most már, ki kicsoda.
Nincs szomorúbb a világban, mint a szobafestő, aki könyvet ír az élettérről, vagy a kiugrott pap, postarabló, aki nyelvtörténeti értekezéseket készít, nincs szomorúbb az államférfinak beöltözött hóhérnál a bukaresti... a filozófusként tetszelgő sorozatgyilkosnál. Ezek után az emberek után mellesleg - csupán ebben a században - több százmillió halott maradt, azok a szegény, félvak és félsüket áldozatok, akik elhitték, a sötét a fény.
Tisztelettel bejelentem, én most elég vidáman elvagyok ebben a világban. Tudom, ki vagyok. Keresztény, magyar férfi. Ha hivatásomat nézem, író volnék, magyar író.
Mi tudjuk, kik vagyunk. Tudjuk a sötétet és hisszük a fényt. A világosság fiai vagyunk.
Az írók némelykor furcsák. Én például sokszor úgy mászkálok a múlt és a jövő között, mint más ember földszintről az emeletre és vissza. Amikor először történt velem ilyen, megijedtem. Aztán utánagondoltam, vajon félt-e Mikszáth Kálmán az Új Zrínyiász írása közben, vagy szorongott-e Jókai Mór a Jövő század regényén. Arra jutottam, nem féltek, járkáltak az Időben, természetesen, mint bárki a pince és a padlás között.
Azért vagyok a világban, hogy történeteket írjak a rendről, ami bennünk és körülöttünk él, az évszakok menetrend szerinti közlekedéséről, vagy ahogy minket átzakatoltatnak az életen a tavaszok, nyarak, őszök, telek. Sikerült-e valaha is valakinek kisiklatnia ezt a rendet? Próbálkozhatnak, de sosem győznek.
Nemrégiben, ebben a lucskos, borzongató novemberben ültem a házamban, kicsit szomorkás volt a hangulatom, hiába, a hideg télelő beköltözhet az ember lelkébe, azon morfondíroztam, vajon Pál apostol egy régi novemberben figyelmeztette-e híveit a megélhetés gondjai ne vonják el figyelmüket az Istennek tetsző életről, úgy csapkodtak a gondolataim a szobában, mint valami nagy őszi légy, na ebből sem lesz történet, álltam fel a székről és kinéztem az ajtón, mert a kutyám ugatott. Vendég? Ilyenkor? Kedvetlenül, fázósan léptem ki az udvarra. A kapuban egy lovas állt. Nem csodálkoztam, a környéken sok gazdag ember él, hobbi-lovagolnak, bizonyára a Szilágyság utcát keresi, azt szokták kérdezni tőlem, ott rengeteg tehetős lovas van. Közelebb léptem.
Mi lesz, beengedsz? - erős, mély hangon szólt rám az idegen. Furcsa, régimódi ruhában volt, bíborszín köpeny, piros csizma, a fején papsapka, olyan, mint a mi Márton papunké, csak nem premontrei fehér, hanem ez is bíborpiros, a lovas nyakában aranyláncon ékköves kereszt, egyik kezével a fényes szárszíját fogta, a másikon bőrkesztyű, rajta gyönyörű vadászsólyom, a ló mellett tucatnyi sovány kutya, agarak. Tessék, tessék bejönni, ijedtem meg, és így köszöntem: Laudetur Jesus Christus. In aeternum, amen - válaszolt a lovas, leszállt a nyeregből, a sólymot elröptette, eredj, nézz körül, vette le a madár fejéről a bőrsipkát, nyughassatok, mordult az agarakra. A kutyákat a kazánházba zártam, a lovat a nyírfához kötöttem, letakartam a nyereghez szíjazott bíborpokróccal, vigyázz, intettem a kutyámnak, aki behúzott farokkal figyelte a nagy sürgés-forgást. Mire beértem a házba, az idegen lovas már a nappaliban ült, köpenye egy üres fotelre terítve, rend van nálatok, a rend jó, mondta, felhúzta ék alakú szemöldökét, végigsimított kecskeszakállán, gyere, ülj le, intett, leültem. Tudod ki vagyok? - húzott elő köpönyegéből egy bőrkötéses könyvecskét. Tudom, mondtam, Pázmány Péter. Zavarban voltam. Nincs udvariaskodó fecsegés, lapozgatta a könyvet Pázmány Péter, nincs időnk tétovázni, arra soha nem szabad időt fecsérelni, mi tudjuk, kik vagyunk, keresztények és magyarok vagyunk, tudjuk a rosszat, hisszük a jót, és most megtanítalak imádkozni.
Beleszédültem a barokk szózuhatagba. Pázmány Péter felolvasott. Hegyes szemöldöke alatt a szeme csillogva ugrált a szavaktól az én szememig, bíboros atya, próbáltam néha közbeszólni, csend, most én beszélek, majd ha befejeztem, kérdezhetsz, kiabált rám, hallgattam, és engedtem, hogy most Pázmány Péter járasson meg engem az időben, röptessen múltból jövőbe.
*
Ezt pedig a rövid könyörgést, noha mindnyájan tudjuk és mondjuk naponként, de sokan vagy nem értik, vagy meg nem gondolják ennek elrejtett méltóságát, bölcsességét, erejét és mélységes titkait. Annak okáért röviden megmondom, minemű elmélkedéssel, értelemmel és lelki ájtatossággal kellessék a keresztény embernek mondani a Miatyánkot - mondta Pázmány Péter.
Mi Atyánk - mondtam.
Tudom, hogy inkább kedveled a szeretetnek és kegyességnek nevét, hogysem félelemre indító nevezeteket: és ez okon kedvesebben hallod, mikor Atyánknak mondunk, hogysem mikor bosszúálló Istennek nevezünk, mivel azt kívánod, hogy fiúi szívvel szeressünk téged, és szolgához illendő félelmet kivessünk lelkünkből - mondta Pázmány Péter.
Ki vagy a Mennyekben - mondtam.
Én Istenem, noha jelen vagy mindenütt és betöltesz mindeneket: de azért azt parancsolád, hogy imádságom kezdetin mennyekben létedről emlékezzem, ezzel akarván ébreszteni, hogy imádságomnak idején égbe emeljem szívemet, ahonnan tetőled segítséget kell várnom. Arra is emlékeztetsz, hogy mennyekben vagyon az én örökségem és maradandó hajlékom: itt pedig számkivetésben és zarándokságban vagyok - mondta Pázmány Péter.
Szenteltessék Te neved - mondtam
Mivel pedig úgy dicsőíttetik a Te neved mibennünk, ha szent fiadnak tanítása szerint rendeljük életünket: adjad Uram, hogy Téged mindenekfelett szeressünk, felebarátunknak annyi jót kívánjunk, mint mi magunknak, gonosz akaróinknak veszedelmét ne szomjúhozzuk, hanem ellenségeinknek is jóval legyünk; és mindezekben a mi Mennyei Atyánkat kövessük, ki mind jókra, gonoszokra egyaránt terjeszti a Nap fényességét - mondta Pázmány Péter.
Jöjjön Te országod - mondtam
Cselekedjél irgalmasan, Uram mindnyájunkkal, és jöjjön el mihozzánk a te országod, hogy csak te egyedül uralkodjál mindenekben, csak tebenned higgyünk, neked engedjünk és szolgáljunk. Te légy értelmünk vezére, kívánságunknak határa, szívünknek örökös királya: úgyhogy semmi része le legyen bennünk világ fejedelmének, az sátánnak - mondta Pázmány Péter.
Legyen Te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen földön is, mondtam.
Nem akarom, Uram, az én tulajdon akaratomat követnem, mert az igen vak kalauz volna; nem hallgatom a testnek akaratát, mert ez mindenkor tusakodik a lélek ellen; nem követem az ördögnek akaratát, mert ez a gonoszra hanyatlott; nem adok helyt a világ akaratának, mert ez csak hiúsággal teljes: hanem csak azt kívánom, hogy énbennem mindenkor a Te akaratod legyen, amely csak egyedül igaz mérő zsinóra minden jó akaratnak - mondta Pázmány Péter.
Mi kenyerünket mindennapit adjad nekünk ma - mondtam.
Nem kérünk, Uram, tőled sok eledellel terheltetett asztalt, hanem mértékletes táplálást; és te koldusaid lévén kenyeret kérünk tőled. Ezt is pedig, nem akarád, hogy csak magunknak kérjük, hanem közönségesen mindeneknek, hogy beteljesítsük szent fiadnak parancsolatát, melyben arra kötelez, hogy ellenségeinkért is imádkozzunk; és azzal tegyek tudományt, hogy ha ellenségeimet éhen látnám, ételt adnék neki, mivel Istentől neki is kenyeret kérek - mondta Pázmány Péter.
És bocsásd meg nékünk a mi vétkeinket, amiképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek - mondtam.
Oh, csodálatos cserélés! Én te ellened számtalanszor nagyot vétettem, az én felebarátom ritkán és keveset vétett ellenem: ki csak por és hamu vagyok, mégis bocsánatot ígérsz nekem, ha én is megbocsátok ellenem vétetteknek. Ebben mutatád meg, mely igen kívánod, hogy megbocsássunk egymásnak, mert oly ok alatt ígéred bűnünk bocsánatát, ha mi is megbocsátunk - mondta Pázmány Péter.
És ne vígy minket kísértetbe - mondtam.
Tudom, Istenem, hogy te gonoszra nem kísértesz engem, hanem mikor ellenségemet reám bocsátod, mint szent Jóbra, akkor próbálsz, és bajvívásom után boldogságomnak koronájára akarsz vinni. Azért légyen mindenekben a Te akaratod; ámbár próbálj, csak erőm felett ne hagyj kísérteni - mondta Pázmány Péter.
De szabadíts meg a gonosztól - mondtam.
Ments meg engem a lelki gonosztól, a bűntől, és a bűnnek zsoldjátul, a kárhozattul. E világi gonosz szerencséket is, melyek a bűnre vinnének, úgy, mint gyalázatot, kárvallást, nyomorúságot, és belső gonosz indulatokat, távoztass el tőlünk - mondta Pázmány Péter.
Amen - mondtam.
Amen, csukta be szemét Pázmány Péter.
*
Ezzel megvolnánk, csapta össze a könyvet, miféle idők járnak most körülöttetek? Felemás idők, keresgéltem a szavakat. Ne beszélj nekem össze-vissza, járkált fel-alá a szobában a bíboros atya, ingerülten kapta vállára köpönyegét, mi bajotok van? Felemás idők? Ezeregyszáz éve vagyunk itt Isten kegyelméből, ti mégis felemás időztök, kufárkeringőkről sopánkodtok, tessék kiegyenesedni!
“Gyenge fák nőnek a kövér völgyekben: azok vernek mélyebb gyökeret, melyeket a szél erősen ingat, mert a mozgatással vastagodik és mélyebb gyökereket bocsáthat”.
Miért csodálkoztok azon, hogy huzatos a Kárpát-medence? Megmaradtatok, nem? Igen, mondtam már az udvaron. Pázmány Péter felkapaszkodott a lovára, előfüttyentette az agarait, az esti égből kezére villant a vadászsólyom, mire köszöntem volna, Pázmány Péter eltűnt, mint a fény. Álltam ott a sötét kertben, és arra gondoltam, hogy a gyerekeinket így kellene imára tanítani. Pázmány Péter köpönyegét magunkra terítve. Határozottan, tisztán, fényes szívvel, magyarul.
Hogy legyünk, akiknek teremtettünk, legyünk, akik vagyunk: keresztények, magyarok.
