Csoóri Sándor: a valóságot ma nem tudjuk körüljárni

Csoóri Sándor: a valóságot ma nem tudjuk
körüljárni
/Magyar Hírlapból 2008.07.26.

Itt már csak a forradalom segíthet! - fakad ki
idegesen egyik orvos ismerősöm, miközben a
sarkam tájékát tapogatja, nincs-e sarkantyúm.
Csodálkozva nézek rá: sose szokott ő ilyeneket
mondani. Úgy látszik, kezd betelni nála is a
pohár. - Doktor úr, forradalom? - Igen,
forradalom - ismétli meg indulatosan. - Olyan ez
az ország, mint egy nyitott seb, folyik belőle a
savó, a genny, és köröznek fölötte a legyek. Ha
nem tudjuk meggyógyítani a nyitott sebet, lehet,
hogy a fél lábat csonkolni kell. Holott egyszer
már csonkolták, a trianoni műtőasztalon.

- Doktor úr, elfogadom az érveit és az
indulatát, csupán a forradalom gondolatát, mint
a kakastaréjt vágnám le róluk. A forradalomhoz
nemcsak magasba csapó szenvedélyek kellenek,
hanem fegyverek is. Honnan a csodából szereznénk
mi gépfegyvereket, páncélöklöt, finomabbnál
finomabb aknákat? Ha még bent volnának a szovjet
csapatok, tőlük talán "zabrálhatnánk". Vagy ha
volna magyar katonaság, tőlük is. De hát se ez
nincs, se a másik. Fegyvere itt az országban
csak a rendőrségnek van meg az őrző-védő gyanús
társaságoknak, amelyekhez képest a Magyar Gárda
árvalányhajas cserkészcsapat - és vannak még a
hazai és a külföldi bűnbandák - nemzetközi
nevükön maffiák -, amelyek jobban vigyáznak a
fegyvereikre, mint a szemük fényére.

Az orvos egyetértően bólogat, hogy érti, érti,
aztán ösztönös nyaktekeréssel kinéz a kórház
udvarára, ahol épp egy galamb sétál az autója
tetején. Legszívesebben elhessentené róla, de
egy "komoly" beszélgetést nem akar ilyen semmiséggel megzavarni.

- Ez azt jelenti, kedves író úr, hogy rosszabb a helyzetünk, mint 1956-ban.

Épp belekezdenénk egy számomra is csak félig
tisztázott gondolatba, de beszól a nővér a
vizsgálószobába, hogy valamelyik ismerőse várja a doktor urat.

Megértem, de váratlanul megkondul bennem egy
árva kis harang, s arra figyelmeztet, hogy
manapság ilyen töredékesek, rongyosak az
eszmecseréink. Mindent félig mondunk csak el.
Mintha félig kész ételeket raknának elénk délben
is és este is. Megemésztetlen valósággal tömjük
tele magunkat, ami azt jelenti, hogy például a
történelem sohase tudja meghaladni önmagát, és
foglya marad a tisztázatlan időszerűségnek. Így
aztán se múlt, se jelen nem lesz belőle. Ortega
egyik tanulmányában azt olvasom, hogy az emberi
élet kifejezetten pszichológiai élet: bujkáló,
csatangoló, becsvágyó, igazságkereső, önvádló,
szentséges, álomtalan, konok és gyenge is, de
alkalomadtán minden emelkedettségre képes.

Ehhez azonban idő kell, épp mint a történelem alakulásához.

Időnk azonban nincs. Mire beérne bennünk
valamilyen tapasztalat - fölhígul. Egyrészt,
mert sokakkal kell osztozni rajta, másrészt a
gondolatok eltömegesedése megállítja bennünk a
gondolkodást. Hiszen ha sokféle a gondolkodás,
az ember belecsúszik az embertelenbe. A homályba. A sem-
mibe.

Ebbe az irányba kellett volna elindulnom a
doktor úrral. Talán neki is és nekem is érdekes
lett volna tisztázni, hogy ha a forradalom már
lehetetlen Magyarországon, mi másban reménykedhetünk?

Kezdetben a nagy tömeggyűlések lelkesítettek
minket: sok százezer ember az Országház előtt, az Astoriánál!

Semmi! Árnykép! A szónokok mondatait beszippantották a falak.

Nem ingott meg a legyőzöttnek tekinthető
kormány, legföljebb újra lekozmásodott.

Aztán jött a március 9-i népszavazás. Fölényes
győzelem szerte az országban. Ablakok nyitódtak
ki boldogan, és bevetésre indult a remény. A
demokrácia álorcájában keringő diktatúrának már
csak a csontvázát láttuk szédelegni Budapest
utcáin. S harmadnapon már ugyanúgy botladoztunk,
mint azelőtt. S a kisebbségi kormány épp úgy
viselkedik, azóta is, mintha többségi kormány
maradt volna. Az ember riadtan teszi föl magának
a kérdést: vajon létezem-e? Én kiabáltam-e a
tömegben, a kordonok mögött, hogy a
miniszterelnök menjen Kukutyinba zabot hegyezni?
Vagy más kiabálta ezt, én pedig csak lengettem a
magyar zászlót? Ilyen alapon a halottakkal is
összetéveszthetnénk magunkat és a vértanúkkal
is. Ilyen alapon semmi közünk a létezéshez,
holott ha ki kell fizetni a gázszámlát vagy be
kell feküdnünk egy kórházba, azonnal tudjuk,
hogy mi vagyunk - mi. Hogyan tartozhat így az
okozat az okhoz, ha ennyire nevetségessé és
szánalmassá torzított el a korszak
mindnyájunkat? Lassan már fényképet se érdemes
csináltatni magunkról, hiszen nem tudjuk, melyik felünket ábrázolja a kép.

A valóságot régebbi időkben mindig körül tudtuk
járni. Még akkor is, ha sok volt benne a
rejtély. Sajnos ma nem tudjuk, mert a kettőt
képtelenek vagyunk elválasztani egymástól.
Mondok egy közönséges példát: valóságnak hisszük
azt, sőt igazságnak, amit a televíziók mutatnak.
Ha ez így volna, kemény, érdekes, drámai
világban élhetnénk, de végső soron a
legvalóságosabbnak hitt felvétel is ötven vagy
hatvan százalékban fikció, magyarul: elképzelés,
koholmány, finom részrehajlás, hiányos részlet.
Világunk tehát ott tart, hogy a rossz
megfertőzte a jót, s a jó nagyon udvariasan
próbálja magtalanítani, illetve legyőzni a rosszat.

A művelet sikerülhet?

Nem tudom. Eddig arctalanok maradtunk és
sorstalanok. Pedig mindkettő csírája bennünk van.

Öt nappal ezelőtt fordult velem a világ.
Kinyitom a Magyar Hírlapot, és a Vélemény&vita
rovatban Papp Lajos világhírű
szívsebészprofesszor fényképét látom. Homlokán
az elmaradhatatlan pánt. Sokan a gőg jelét
látják benne, én azonban a különbözni akaró
ember figyelmet keltő jelképét látom a sok
személytelen, kiüresedett ember között. Különbözöm, tehát vagyok.

Mi ez, ha nem a lázadás maga! Elolvasom nyílt
levelét, amelyet az ország minden lakosának ír,
azaz: a "Magyar Nemzetnek", s egyszerűen
áttüzesedem. A csodatevés és a siker embere azon
a profetikus hangon szólal meg, amelyen Jeremiás
és a mi Petőfink tudott csak megszólalni:
"Rendkívüli döntést hoztam az elmúlt napokban.
Lemondok igazgatói pozíciómról, egyetemi,
tanári, gyógyítói, kutatói, oktatói
tevékenységemről és múlhatatlan szerelmemről - a
szívsebészetről. Teszem ezt azért, mert a
továbbiakban nem vállalok cinkosságot a Magyar
Emberek elpusztításában. Nem leszek társtettes a Magyar Genocídiumban."

Nem akartam hinni a szememnek. Hát mégiscsak
megtalálta valaki a mi időnknek megfelelő
lázadás irgalmatlan lehetőségét? Vallomása
szilaj és magasrendű soraiban azt mondja el,
hogy végleg kiiratkozik Magyarország mai,
hivatalos rendszeréből. Újra birtokba veszi
önmagát, és sérthetetlensége egy másik Magyarország határköve.

Mi lenne, ha forradalom helyett ilyen lázadásról kezdenénk el beszélgetni?

Csoóri Sándor

----------
Személyes konklúzióm:

Nagyon igaza van Csoóri Sándornak utolsó mondataiban!

Ez a hatalom bitorló maffia kormány semmilyen
demokratikusan kifejeződő politikai, társadalmi, erkölcsi, nyomásra nem
reagál.

Minthogy maffiával állunk szemben, ez azt is
jelenti, hogy csak az erőszak nyelvén kommunikál.

Viszont a velük szemben álló többségi tömeg
velük ellentétes e tekintetben is, tehát csak a
saját eszközeivel, a békességesség eszközeivel élhet.

Ez az erőszakos hatalomra nézve maga a végzetes fegyver.

Annak idején így cselekedett Mahatma Gandhi is.
A passive resistance eszközét hirdette, s
győzedelmeskedett az akkori világhatalom felett.

Ma nekünk Papp Lajos professzor mutat példát.

Ha társadalmunk tekintéllyel, befolyással
rendelkező tagjai tömegesen (időlegesen)
visszavonulnának a mindennapi munka
tevékenységüktől, akkor akár órákon belül
'megállhatna az élet', s a válságos helyzetben már minden megváltozik...

Gondolkodjunk!

Tudjuk-e tömegesen követni Papp Lajost vagy tűrünk, várjuk, hogy

"... jőni fog, ha jőni kell,

A nagyszerű halál,
Hol a temetkezés fölött
Egy ország vérben áll. ..."

(Vörösmarty M.: Szózat)

Isten adjon nekünk útmutatást!

Eszterle István /Leányfalu/