2008. november 22., szombat

Ady Endre: Góg és Magóg fia vagyok én...


Góg és Magóg fia vagyok én...


Góg és Magóg fia vagyok én,

Hiába döngetek kaput, falat

S mégis megkérdem tőletek:

Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?


Verecke híres útján jöttem én,

Fülembe még ősmagyar dal rivall,

Szabad-e Dévénynél betörnöm

Új időknek új dalaival?


Fülembe forró ólmot öntsetek,

Legyek az új, az énekes Vazul,

Ne halljam az élet új dalait,

Tiporjatok reám durván, gazul.


De addig sírva, kínban, mit se várva

Mégiscsak száll új szárnyakon a dal

S ha elátkozza százszor Pusztaszer,

Mégis győztes, mégis új és magyar.

Elizabeth Barrett levele Robert Browningnak

 
Drágám – te tudod, hogyan mondd azt, ami engem a legboldogabbá tesz, te aki úgy mondod, 
sosem gondolsz arra, hogy engem boldoggá tegyél! Ami engem illet, én egyikre sem gondolok; 
én egyszerűen megértem, hogy te vagy az én boldogságom, s hogy ezért nem adhatsz más 
boldogságot nekem, olyat, amit érdemes volna kapni – még te sem. Hát hogyan is tudnál.

Ezt készültem tegnap elmondani, de nem tudtam – leírni könnyebb.

Ha már boldogságról beszélünk – elmondjam? Ígérd meg, hogy nem haragszol, akkor elmondom:
Néha azt gondolom, hogy ha csak magamra volnék tekintettel, 
meg kellene halnom ezen a télen – most – mielőtt bármiben csalódást okoztam volna neked.
De mert te jobb és drágább vagy, mint én, és jobban tekintettel kell lennem rád, nem 
akarok meghalni. Nem akarhatok neked semmilyen fájdalmat okozni, még akkor sem, ha 
az esetleg kisebb fájdalom, kisebb rossz volna, mint ami esetleg jönni fog ( ki tudná megmondani), ha életed terhének bizonyulnék.
Mert ha némely szavakkal boldoggá teszel, másokkal megrémítesz - 
mint tegnap azzal a furcsasággal – és komolyan, ha a mosolygás pillanata elmúlt, 
TÚL komolyan meg vagyok rémülve, reszketek! Ha majd olyan jól ismersz, mint én 
magamat, mit gondolsz, mi menthet meg attól, hogy csalódást és kedvetlenséget ne 
okozzak neked?
Felteszem a kérdést és nem találok rá választ.
Nagyon szegényes válasz volna azt mondani, hogy egy dolgot tudok jól csinálni
– hogy egy képességgel gazdagon meg vagyok áldva. 
Az általános szeretetet illetően gondolatban magamra alkalmaztam 
Madame De Stäel szavait, nem izgatottan, remélem, nem panaszkodva, 
ebben biztos vagyok (a legszeretőbb barátokért adhatok hálát az Istennek!) 
nem panaszkodva, de bánatosan és mélységes meggyőződéssel – 
ezeket a szavakat: „J’amais je n’ai pas été aimé comme j’aime.” 
( Soha nem szerettek engem úgy, ahogy én szeretek. )
A szeretet képessége a legnagyobb erősségem, azt hiszem – 
s így hittem, mielőtt megismertelek volna -, s bár szerethet akármelyik nő – 
MINDEGYIK NŐ -, akiben elég értelem van, hogy megkülönböztessen téged – 
(Ó, ne képzeld, hogy illetlenül felnagyítom a magam tisztét) – 
de erről állhatatosan meggyőzöm magam! Mert megvan az a képességem, mint mondtam 
– és emellett többel vagyok adósod, úgy érzem, mint bárki más lehetne; hadd dicsekedjen vele.
Sokaknak jobb lehetsz mindennél, de csak egy vagy a mindenből; 
nekem ehelyett minden vagy; sokaknak a boldogság koronája; de nekem a boldogság maga.

Márai Sándor:

Mennyből az angyal

MENNYBŐL AZ ANGYAL – MENJ SIETVE 
Az üszkös, fagyos Budapestre. 
Oda, ahol az orosz tankok 
Között hallgatnak a harangok. 
Ahol nem csillog a karácsony. 
Nincsen aranydió a fákon, 
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség. 
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék. 
Szólj hangosan az éjszakából: 
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

Csattogtasd szaporán a szárnyad, 
Repülj, suhogj, mert nagyon várnak. 
Ne beszélj nekik a világról, 
Ahol most gyertyafény világol, 
Meleg házakban terül asztal, 
A pap ékes szóval vigasztal, 
Selyempapír zizeg, ajándék, 
Bölcs szó fontolgat, okos szándék. 
Csillagszóró villog a fákról: 
Angyal, te beszélj a csodáról.

Mondd el, mert ez világ csodája: 
Egy szegény nép karácsonyfája 
A Csendes Éjben égni kezdett – 
És sokan vetnek most keresztet. 
Földrészek népe nézi, nézi, 
Egyik érti, másik nem érti. 
Fejük csóválják, sok ez, soknak. 
Imádkoznak vagy iszonyodnak, 
Mert más lóg a fán, nem cukorkák: 
Népek Krisztusa, Magyarország.

És elmegy sok ember előtte: 
A Katona, ki szíven döfte, 
A Farizeus, ki eladta, 
Aki háromszor megtagadta. 
Vele mártott kezet a tálba, 
Harminc ezüstpénzért kínálta 
S amíg gyalázta, verte, szidta: 
Testét ette és vérét itta – 
Most áll és bámul a sok ember, 
De szólni Hozzá senki nem mer.

Mert Ő sem szól már, nem is vádol, 
Néz, mint Krisztus a keresztfáról. 
Különös ez a karácsonyfa, 
Ördög hozta, vagy Angyal hozta – 
Kik köntösére kockát vetnek, 
Nem tudják, mit is cselekesznek, 
Csak orrontják, nyínak, gyanítják 
Ennek az éjszakának a titkát, 
Mert ez nagyon furcsa karácsony: 
A magyar nép lóg most a fákon.

És a világ beszél csodáról, 
Papok papolnak bátorságról. 
Az államférfi parentálja, 
Megáldja a szentséges pápa. 
És minden rendű népek, rendek 
Kérdik, hogy ez mivégre kellett. 
Mért nem pusztult ki, ahogy kérték? 
Mért nem várta csendben a végét? 
Miért, hogy meghasadt az égbolt, 
Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.”

Nem érti ezt az a sok ember, 
Mi áradt itt meg, mint a tenger? 
Miért remegtek világrendek? 
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. 
De most sokan kérdik: mi történt? 
Ki tett itt csontból, húsból törvényt? 
És kérdik, egyre többen kérdik, 
Hebegve, mert végképp nem értik – 
Ők, akik örökségbe kapták –: 
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Angyal, vidd meg a hírt az égből, 
Mindig új élet lesz a vérből. 
Találkoztak ők már néhányszor 
– A költő, a szamár, s a pásztor – 
Az alomban, a jászol mellett, 
Ha az Élet elevent ellett, 
A Csodát most is ők vigyázzák, 
Leheletükkel állnak strázsát, 
Mert Csillag ég, hasad a hajnal, 
Mondd meg nekik, – 
                            mennyből az angyal

New York, 1956.

Michelangelo Bounarroti

Az én szemeim vének és vakok, 

a te szemeddel látom csak a fényt meg; 
te viszed súlyát terhem nehezének,
te támogatsz, ha összeroskadok. 

Tollam kihullt: szárnyaddal szárnyalok, 
a te szellemed ragad engem égnek; 
tél fagya dermeszt, nyarak heve éget, 
s úgy váltok színt, ahogy te akarod. 

Szívembe vágyat is csak vágyad olt már, 
benned születnek gondolataim,
szavaim lángját lelked tüze szítja; 

nem érek többet nélküled a holdnál, 
amely az égbolt éji útjain
csak a leszállt nap fényét veri vissza.



Ady Endre:

Békesség ünnepén

Békesség most tinéktek, emberek. 
Övendezzél, derék világ, 
Hangozzatok, jámbor legendák, 
Zsolozsmák, bibliák, imák. 
Kicsi gyertyák, lobogjatok föl, 
Bóduljunk tömjénnek szagán!… 
Szép dolog ez!… Így kell csinálni 
Minden karácsony-éjszakán… 
Hejh, szép az istenes legenda, 
A csillag, a jászol, az élet, 
Ki lehetne még vele húzni 
Talán még néhány ezer évet… 
Békesség hát néktek, emberek, 
Örvendezzék a vak, a béna: 
A jászol benne van a legendában 
S a jászolban benne a széna… 
Különben is az élet csupa vígság, 
Útvesztőkből csillag vezet ki, 
A pásztorok és bölcs királyok 
Szinte futnak - egymást szeretni 
S a betlehemi félhivatalosban 
Miként egykor meg vala írva: 
Mindenkit jászolánál várja 
Az arany, a tömjén, a mirrha… 
Örvendezzél, derék világ, 
Harsogjatok, jó, égi villik, 
Örvendezzél, derék világ, 
Te meg vagy váltva tudniillik. 
Lobogj, kis gyertya! Meg nem árthat 
Ennyi kis fény tán a világnak. 
Odakint szörnyű nagy a kétség, 
Odakint szörnyű a sötétség. 
Odakint szörnyű vaksötétben 
Sirály sikoltoz, vércse vijjog, 
Bagoly huhog, kóbor eb szűköl… 
Odakint valami nagy titkot 
Rejteget a sötét világ, 
Jó lesz mormolni szaporábban 
A szent zsolozsmát, bibliát. 
A föld könnyektől terhesült meg 
S a terhesült föld ing, remeg, 
A vajudó kínnak gyümölcse 
Nem lehet más, csak szörnyeteg… 
Ami sóhaj, nyögés, kín, szenny volt 
És rettentett a földgolyón, 
Vad orkánban kitörni készül, 
Világot törve, rombolón, 
Évezredes tragédiának 
Bosszuló vége fenyeget, 
Vad-éhesen, vad harcra készen 
Állnak iszonyú seregek… 
A Messiást nem várják immár, 
Nem kell többé a Messiás, 
Hazug a megváltás meséje, 
Szentségtelen a szentirás, 
Hazug minden, amit az ember 
Évezredekkel istenné tett, 
Csak egy igazság - közös jussú 
S egyenlő végű - ez az: élet… 
Ám ne nézz ki az éjszakába, 
Örvendezzél, derék világ, 
Hangozzatok, jámbor legendák, 
Zsolozsmák, bibliák, imák, 
Ne halljátok a föld-dübörgést, 
Menjen tovább a szürke élet, 
Közelg a földi végitélet… 
Addig lobogj csak, kicsi gyertya, 
Harsogjatok csak, égi villik, 
Örvendezzél, derék világ, 
Te meg vagy váltva tudniillik. 

Falcsik Mária
Keresetlenül

most ilyen korszak van ez már a harctér 
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél 
most már kisírom semmi nem riaszt el 
hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel 
a Föld is lakható hely lett miattad 
épp csak nem veled - te aztán megadtad 
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem 
nem tudom: erőm szivárog belőlem 
de oly rég tartom ezt a mérlegformát 
kezemmel egybeforrt az égő korlát 
így te csak nyugodtan értékeld másképp 
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb 
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról 
hozzád ki mernék lépni önmagamból

Petrarca: Kinek csak álma boldog

Kinek csak álma boldog és szeretne
ölelni árnyat, széllel vívni harcot,
mély tengeren úszom, nem érek partot,
homokra építek s írok szelekbe.
 
A Napba ámélkodtam, s tönkretette
látásomat, ragyogva míg kavargott:
menekvő szarvasnak nyomám csavargok
egy sánta, rossz ökrön lomhán követve.
 
Mindenre vak vagyok, mindenre fáradt,
csak gyötrelmem hajszolnám nappal-éjjel,
s csak Ámort hínám, s a Halált, s Szerelmem.
 
Húsz éve már( hosszú s nehéz e bánat)
kereskedem sóhajjal s szenvedéssel:
rossz csillag járt, mikor csapdába estem.


Nagy László

Én fekszem itt

Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.


Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics koszorúban.

A szeretet könyve

Az ai-ki-do magyarra fordítva a "szeretet erejének útja". Itt megélheted azt, amit csakis könyvekben olvashattál, de élő példáját ritkán láthattad: az ember szereti az ellenségét.
Az aikidóban, ha valakit támadás ér, szinte belebújik ellenfelének "lelkébe". Magához engedi, eggyé válik vele, sőt, együtt is működik vele. Nem haragszik rá, hanem saját lényének részeként éli meg. Szereti - persze a szó egyetemes értelmében.
Ellensége, ha vadul nekiront, hamarosan úgy érzi, mintha fölkérték volna táncolni. Elkezdenek "keringőzni" vele, s a saját agresszivitásának erejét fölhasználva megpörgetik, földobják, és a földre hajítják.
A harcos nem érzelmileg szereti az ellenfelét, hanem univerzálisan.
Egységet alkot vele. Saját erőkörébe vonja, s mintha önmagával táncolna, együtt pörögnek.
És nemhogy félne tőle, hanem éppen ellenkezőleg: félti. És felelősséget érez a sorsáért.
Célja a védelem, de tudja jól, hogy a harc során a Sors törvényeibe nyúl bele. Akár nyer, akár veszít, magára veszi a tett súlyát. S ha nem az egyetemes igazság - vagyis a szeretet - nevében cselekedett, függetlenül attól, hogy ő hal meg, vagy az ellenfele: a felelősség az övé.
Csak a szeretetnek nincs karmája.
Miért?
Mert éntelen. Hatás, aminek nincs ellenhatása - nincs kire visszahasson.

- Müller Péter / Szeretet könyv -