A kereskedők mind az árfolyam hirtelen változásait, mind az elért árfolyamszintet a világban eluralkodott kockázatkerülésnek tulajdonítják – ennek mutatója többek között az euró/dollár keresztárfolyam alakulása, az ázsiai tőzsdei árfolyamok nagy esése, és például a „kockázatvállalási lakmuszpapírnak” tartott svéd korona árfolyamának gyengülése. A régiós devizák közül a zloty/euró árfolyam a pénteki 4,55 után 4,71 körül alakul; a cseh korona/euró 27,05-ről 47,49-ig jutott.
A forint helyzetét természetesen a belpolitikai helyzet, a miniszterelnök keresés újabb és újabb fordulatai is negatívan befolyásolják – mondták a kereskedők. A forint reggeli mélyrepülését minden bizonnyal erősítették néhány, a magas árfolyamot kihasználó magyar exportőr eladásai, ám azt, hogy akár középtávon milyen trend alakul ki, egyelőre még nem lehet látni. A dollár/euró piacán a pénteki szakadás után – a hét utolsó kereskedési napján 1,36-ról 1,33-ig erősödött a dollár – hétfő reggel már 1,32 alatt is születtek üzletek.
A forint a dollárral szemben is gyengült, az amerikai deviza árfolyama a pénteki 228,32 után hétfő reggel járt 234 forint felett is,
A baromfi feldolgozással foglalkozó Hajdú-BÉT több éven át több száz embernek munkát és kenyeret biztosító prosperáló cég volt mindaddig, amíg a Vallis cég, élén Bajnai Gordonnal, meg nem kaparintotta. Jól felszerelt üzemegységei termelése komoly exportot bonyolított éveken át a szomszédos Romániába és ellátta baromfi húsipari termékekkel az ország keleti részét is.
Biztos munkát és megélhetést biztosított a hajdú-bihari, szabolcsi és békési beszállító gazdáknak. 2003.-ban ez a trend megtörni látszott és a cég egyre nehezebb anyagi helyzetbe került. A nemrég még prosperáló cég ennek látszatát szerette volna fenntartani, és mintha semmi sem történt volna, rendre fogadta a tanyákon felnevelt libákat a szerződéses libatenyésztőktől. De ekkorra már a cég valamilyen titokzatos oknál fogva a libák árának kifizetése helyett hitegetéssel fizetett. Abból pedig még gazda nem élt meg soha.
- Futótűzként terjedt a hír a gazdák körében, hogy a Hajdú-BÉT nem tud fizetni - meséli Szűcs Lászlóné Jucika, az ügy egyik károsultja, akit Hajdúnánás és Polgár között található kis tanyáján kerestünk fel -, kapkodtunk fűhöz-fához, telefonáltunk, érdeklődtünk mi lesz, de mindig azt a választ kaptuk, hogy nincs semmi baj, határidőre fizetni fognak. Nem hagyott nyugodni a gondolat, éjszakákat nem aludtunk a férjemmel, és alig vártuk a rendszeresen megjelenő integráltort, Dombi Imrét, a Hajdú-BÉT kapcsolattartó emberét, s amikor végre megjelent kérdeztük tőle, hogy igazak-e a híresztelések. Noha ő jól tudta mi a valós helyzet, mégis azt felelte, hogy nem lesz itt semmi baj, van egy kis probléma, de azt a cég kiheveri, kigazdálkodja, legyünk nyugodtak, tegyük a dolgunkat továbbra is, mert nem lesz a fizetéssel semmi baj.
Kis idő múlva jött a hír, hogy Imrének felmondtak. Ekkor már szinte pánikszerűen mentünk a céghez, hiszen már fizetniük kellett volna az eddig leszállított pecsenye-libákért és a tollért. Be szerettünk volna menni Vályi Attila igazgatóhoz, de nem engedtek be hozzá, úgy hogy meg sem tudtuk közelíteni, majd elirányítottak a beosztottakhoz, akik nyugtatgattak bennünket és tekintettel a pillanatnyi helyzetre fizetési haladékot kértek. Először hatvan napot, majd kilencven napot, miközben azt kérték, hogy a még hátralévő szállítmányt is szállítsuk le, majd egyben kifizetik. Mi becsületesen leszállítottunk mindent és vártunk.
Amikor a kért fizetési határidő is letelt, megbeszéltük a gazdákkal, hogy tüntetés útján követeljük a munkánk árát, hiszen ekkorra már többmilliós adósságot halmoztunk fel a libák neveléséhez szükséges pénzből. Hála a férjemnek, aki óvva intett attól, hogy banki kölcsönt vegyünk fel, minden saját jószágot, amink volt a tanyán eladtam, hiszen a takarmány árát ki kellett valamiből fizetnem. Kevés pénz jött össze, ezért kölcsönt kértem a gyerekeimtől, és még így is a mai napig tartozok kétszázezerrel a kukoricásnak, a gyerekeimnek pedig közel egymillióval. S mint látja semmim sem maradt a hűséges Lujza kutyámon kívül, aki nagy segítségemre volt a háromezer liba terelésében.
Reményvesztetten, még Pestre is felutaztunk tüntetni a Vallis Rt. elé, ahol a rendőrök rácsokkal vettek körül bennünket, ahonnan sehova sem mozdulhattunk. Rácsketrecbe zártak bennünket, mint a libákat. Néhány embert beengedtek az épületbe, hogy a petíciónkat átadják, de Bajnai Gordon közölte, hogy a Hajdú-BÉT csődbe ment. Ekkor valaki megkérdezte tőle, hogy lehet az, hogy a Vallis Rt. megvásárol egy csőd szélén álló céget, majd hagyja azt csődbe menni? Bajnai Gordon vezérigazgató cinikusan csak annyit mondott: - „Nem értettünk hozzá". Óriási! És ez ma már miniszter lett, és az ország euro-milliói felett rendelkezik!
Nem adtuk fel, és felmentünk a Mezőgazdasági Minisztériumba, ahol nagy nehezen beengedtek bennünket. Voltunk vagy ötvenen-hatvanan, betereltek egy terembe, ahol megjelent az államtitkár és közölte, hogy van számunkra harminc perce, hogy előadjuk a mondanivalónkat. Ezzel sem mentünk semmire, hiszen látszott, hogy egyáltalán nem törekednek arra, hogy meghallgassanak, hiszen hatvan ember gondja-bajára fél órát szánni nem elegendő.
Egy évvel ezelőtt, amikor már magamra maradtam, felhívtam Karsai Józsefet, a szocialista képviselőt és elmondtam neki a helyzetemet arra kérve, hogy ha tud, segítsen abban, hogy beszélhessek Gyurcsány Ferenccel. Előtte írtam levelet Lendvai Ildikó frakcióvezető asszonynak is, de válaszában részvétét nyilvánítva közölte, hogy nem tud tenni semmit az érdekemben. Nem sokára az egyik gazdatársam telefonon közölte velem, hogy menjek be Debrecenbe, mert Karsai Józsi bácsi ott lesz, mindenkit fogad, és segíteni fog. A gyűlésen a nagy számban megjelent sajtó előtt megígérte, hogy ne aggódjunk, mert ő elintézi Gráf József mezőgazdasági miniszterrel a Hajdú-BÉT károsultjainak a problémáját, és mindenki meg fogja kapni a pénzét. Nekem személyesen azt mondta, hogy van valamilyen pénzalap, amiből a madárinfluenzás baromfi megsemmisítéséért kártalanítanak, abból kiegyenlítik nekem a számlát.
Mindenki hazament és vártuk a pénzünket. Azóta sincs semmi. Jó párszor hívtam telefonon, de nem veszi fel a telefont. Nagyon bíztam a szavában, éppen ezért óriásit csalódtam benne, mert rá kellett jönnöm, hogy csak saját maga propagálására használt fel minket. Bajnai Gordon viszont a Tv-ben kikérte magának, hogy ne háborgassuk, mert nem ő vitte el a mi pénzünket. De ha nem ő, akkor ki, mert mi nem kaptuk meg. Mi nem állítjuk, hogy ő személyesen vette el tőlünk a libák árát, de mint az anyavállalat, a Vallis Rt. vezérigazgatója csak felelős a Hajdú-BÉT csődjéért, vagy nem?
- A férje, míg még élt, hogyan élte meg ezt a helyzetet?
- Ő, szegény, amikor rájött, hogy velem együtt éjt nappallá téve dolgozott a semmiért, és hogy ilyen csúfosan átvertek az „urak", a kilátástalanságtól magába zuhant és lelkileg összeomlott. Az addig határozott és magabiztos ember magába zárkózott, szinte alig jött ki a szobából. Napokig ült és nézett maga elé, sokszor a kérdéseimre sem válaszolt. Már ki sem jött, amikor a kukoricát szállító ember eljött érdeklődni, hogy kaptunk-e már pénzt. Csak engem küldött ki azzal: mond meg neki, hogy még nincs pénz.
Amikor láttam, hogy mennyire beteg lett, próbáltam vigasztalni és nagyon megörültem, hogy ennek hatására bízni kezdett az ország vezetőiben, mert azt mondta, hogy írjak levelet Sólyom Lászlónak, a köztársasági elnöknek, ő biztos tenni fog valamit. Én elküldtem a levelet, majd sok idő múlva érkezett rá válasz. Ez alatt az idő alatt többször került kórházba az idegosztályra, ahol próbáltak segíteni rajta. Magas lett a cukorszintje, a vérnyomása, amit az orvosok azzal magyaráztak, hogy az erős stresszhatás, aminek ki van téve, okozza ezeket a rendellenességeket.
Mikor hazakerült a kórházból minden nap megkérdezte, hogy jött-e a postás. Nem értettem, hogy miért kérdi állandóan a postást. Megkérdeztem, mit akarsz a postástól, hogy állandóan kérdezed? - megjött-e a válasz Pestről, mondta alig hallható hangon. Mondtam neki, hogy még nem érkezett semmi.
Azok után, amiken keresztül mentünk, a sok megaláztatás, cinikus válaszok, amiben részesültünk mindenütt, mert mertük kérni a becsületes munkánkért járó fizetséget, nem vártam semmi jót senkitől. A férjem egyre gyengébb lett és nemsokára újra kórházba került. Aztán megjött a levél is az Elnöki Hivatalból, azzal, hogy nem tehetnek semmit. Az orvosok azzal fogadtak a kórházban, hogy nagy a baj. Megállapították, hogy a férjemnek hasnyálmirigy daganata van, aminek egyik lehetséges kiváltó oka lehet az erős lelki megrázkódtatás, a stressz. Nemsokára hazahoztam a férjemet, de váltig csak azt kérdezte: megjött-e már a válasz. Először nem mondtam meg neki, de aztán mégis beismertem. Arra gondoltam, ha megtudja megkönnyebbül. Egy este arra kért, hogy olvassam fel újra neki a levelet. Mondtam, hogy már annyiszor elolvastam neked, majd holnap felolvasom ismét, mert nem akarok este vaklálni vele.
De ő nem tágított, hát felolvastam. Másnap, 2005. július 15.-én hatvanévesen meghalt. Így magamra maradtam huszonnyolcezer forint özvegyi nyugdíjjal, lelkileg összetörve, a lepusztult tanyával, amit felvetett a derékig érő gaz, az adósággal, a saját betegségeimmel, munkaképtelenül és reménytelenül kifosztva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése